Ezzel a mondattal szembesülök 3 napja Kata barátnőm révén a gmailemben, a neve alatt. És tényleg nyújdéjhezkám, mert egy hétig martam magamat otthon, hogy mit nem szeretek itthon. Rájöttem, hogy tényleg, én egy szabadabb embertípus vagyok, mint a többség. Szeretek dolgozni, és vonom is az igát, mint az állat, tempóban és időben is, de ha korlátok közé szorítanak, menekülnék. És pont hétfőn telefonáltak egy másik helyről, ahol már lassan 11 hónapja animátorkodok, arcot festek, besegítek, meg felügyelek, nos, nekik kellenék. A mostani hétvégére mindenképp. Én meg voltam annyira szemtelen, hogy rákérdeztem, mennyire kellenék, ha nem kéne a gépet bámulnom 8 órában egyhelyben, ahol a kutya sem szól hozzám, lévén, hogy két cserepes növénnyel és egy nyomdával kell megosszam a kb. 8 nm-es kis lyukat. A válasz az volt, hogy 4 órában hétvégékbe tömbösítve. A mostani "fizetésem" 2 harmadáért. Aztán este felhívott egy másik nagyon kedves ismerősöm, hogy megint kéne neki digitalizálni. Merthogy ő ezt az oldalamat is kihasználja. Úgy érzem, lök a jóisten, hogy tudjak a kalitkámból szabadulni. Doris után! Szabadon!

Tehát ha jól látom, megint több időt tudok szánni majd a kézműveskedésre. A hétvégéim nem lesznek szabadok (sebaj, a gyerkőc ilyenkor mindig az apjánál van), de lesz 5 szabad napom. Amikor taníthatok, takaríthatok, programot szervezhetek, és sokat sokat sokat kézműveskedhetek.

Nem is tudom mit mondjak. Ajándék ez a sorstól.