Bár nem adventi sem nem ünnepi a történet, megosztom veletek, mert nagyon aranyos!

Vasárnap este a fogam egyik része úgy döntött, hogy világgá megy, de minden esetre jobb kalandot keres, mint a folyamatos őrlés a számban. Így hétfőn mindenképp a fogorvoshoz kellett mennem, csakhogy. Kolos fiam köhög, és nem engedtem óvodába. Helyette a mamánál volt, aki 2-ig tudott rá vigyázni. A fogorvosi rendelés meg 2-kor kezdődött. Felhívtam a rendelőt, azt mondták mindenképp menjek 2-re, és majd csak betesznek valamelyik fogászhoz (mivel én csak körzetes voltam, a többiek meg fizetősek, gondolom ez volt a meghatározó a mondatban kimondatlanul is). Nos, úgy döntöttem, itt az idő, hogy Kolos is szokja a fílinget, ezért magammal vittem. 

Szó nem érheti a ház elejét, a fogdokim egy fiatal, sármos, ráadásul aranykezű volt, így szinte nem is volt szükség a rongyikámra, ami velem egy idős, már a fiam használja, ellenben kiváló pszichés nyugtató a mai napig az érintése számomra. Jó, az injekció előtt cidriztem, mert tűfóbiám van, de ezért is milyen jó, hogy vittem Kolos: előtte ugye nem lehet cidrizni, így bátran csináltam végig az egészet (tényleg nem fájt semmi, amit a doki csinált, még az injekció sem). 

Később Kolossal megbeszéltük a történteket. Elmondtam neki, hogy semmit nem éreztem, semmi nem fájt, és milyen jó is, hogy ezt a fogamat szépen rendbe tette a dokibácsi. 

Kolosnak azonban volt egy eddig számomra még megdönthetetlen érve: 

"De anya, én láttam, hogy fáj!"

Szerintetek hogyan lehet meggyőzni a gyereket arról, hogy baromira nem fájt? :D (relax állapotban ültem a székben a fúrás alatt is, majdnem elaludtam szinte...)